Selim Bouadla. Nyáron még csak egy név volt. Egy név a sok közül. A szokásos „kukázás” során jutott el hozzánk, de már az első edzésén, illetve meccsén látszott, hogy ő nem a kukákban található szemét egyik eleme, hanem egy valóságos kincs. Egy kincs, amely után mindenki vágyakozik. Akarják, küzdenek érte, de csak egyvalakié lehet, és ezek pedig mi voltunk. Megszereztük, és most csodáljuk.

Igen! Végre! Ez az! Megvan! Ismét! Újra a kezünkben a bajnoki cím, immár a hatodik, s remélhetőleg legalább olyan hosszú ideig őrizzük majd, mint az elsőt követően. Eli bá' mérkőzés előtti nyilatkozatából lehetett ugyan sejteni, hogy ebből akár még gála is lehet, azért őszintén bevallom, egy kicsit aggódtam az elején, nehogy hazaérve valami csalódottságot leplező, taktikaelemzős, "alibibejegyzéssel" kelljen előrukkolnom. Hál' Isten ez elmaradt, és a fiúk behúzták! Egy gyönyörű pont került az eddig is szépen formálódó i-re. Így a végén már csak azon kellett aggódni, hogy hazataláljak... De ez már egy másik történet, úgyhogy maradjunk az eredeti témánál!

Már csak kilencven perc választ el a bajnoki aranytól, és ez eszméletlenül jó érzés. Még akkor is, ha a bajnoki címünk jelen pillanatban nem tény. Nem szoktunk elkiabálni semmit, de innen nem tudjuk - nem is fogjuk - elveszíteni az idei elsőséget. Ez nem az a helyzet, itt ünnep lesz, ezt várja mindenki; szurkoló, játékos, edző és tulajdonos. Nincs mese, nyerni kell, mert ez a Pécs most nem ellenfél. Eddigi céltudatosságunk és határozottságunk mindig meghozta az eredményét, ez most sem lehet másként.

Ott állunk, már csak egyetlen egy apró lépés kell, mert elhárult az utolsó nagy akadály, ami köztünk és a hőn áhított célunk elérése közt volt, de még a lépést meg kell tennünk. Kondás Elemér azt mondta viccesen a meccs után, hogy ha a Pécs ellen nyerünk, akkor még bármi lehet. Valóban, lehet bármi, de ez a bármi nem akármi, hanem már valami. Valami, amire már izgatottan várunk, érezzük, mert karnyújtásnyira van, de még mindig oly távolinak tűnik. A Győr ellen tettünk azért, hogy csak egy lépésre vagy egy karnyújtásnyira - kinek, melyik hasonlat tetszik - legyen. Nem is akárhogy, a zöld-fehéreknek csak egy igazi helyzetük volt, azon kívül fegyelmezetten és taktikusan játszva hoztuk a meccset.

Talán igen, talán nem. A tények azonban makacsok és nem hazudnak. Négy fordulóval a bajnokság vége előtt öt pont a különbség köztünk és a Győr között. Amennyiben bezsebeljük a három pontot a Rába partján, akkor a nyolc pontnyi előny elég lehet, főleg, ha belegondolunk, hogy milyen hatást válthat ki egy vereség a győri lelkekben, illetve fejekben. Döntetlen esetén is nekünk áll a zászló, viszont egy ilyen felfogással borítékolható a vereség, amely feldobná legfőbb ellenfelünket, minket meg ki tudja hogyan érintene. Mindenesetre vannak érvek és ellenérvek a mi győzelmünkre és vereségünkre, illetve a győriekére is.

Egy döntőhöz minden szempontból méltó, végletekig kiélezett mérkőzésen arattuk ötödik kupadiadalunkat. Az MTK bizonyította, nem alaptalanul jutottak el a fináléig, de az ilyen találkozók behúzásához szükséges rutin a mi javunkra billentette a mérleg nyelvét. Nem a játéktudás döntött, nem is az edzők által felvázolt taktika, az MTK vesztét az okozta, hogy a sorozatban először találkoztak olyan együttessel, amelyiket nem tudták felülmúlni hitben, akaratban, odaadásban. Iszonyatosan szerethető csapatunk van, becsüljük meg!

Két év után ismét kupadöntőt játszhatunk a Puskásban, mégpedig nem máskor, mint a híres-neves május 1-jén. Bár az emberek jelentős része nem szívesen gondol vissza a hajdani kötelező felvonulásokra, a debreceni közönség minden bizonnyal örömmel rögtönözne mindenféle kényszer nélkül egy alkohol- és diadalittas körmenetet a stadion körül egy esetleges győzelem láttán. Egyébként a rossz emlékű diktátorimádásokon kívül más miatt is kötődünk mi, magyarok e dátumhoz. Nem is gondolná a nyájas Olvasó, milyen nagy léptékű történelmi események nyomdokaiba léphetünk, ha holnap este lemossuk a pályáról  - vagy épp csak egy hangyafasznyi góllal felülmúljuk - a budapesti Tottenhamet/Ajaxot (kinek hogy tetszik) és bezsebeljük történetünk ötödik kupagyőzelmét. Bár a sör és a virsli ezúttal elmarad, ha kíváncsi a fentiekre, vagy netalántán a várható kezdőcsapatokra, ne habozzon az Elolvasom feliratra kattintani.

Tulajdonképpen úgy nyertük meg a meccset, hogy az ellenfél jobban játszott. A bajnokok ismérve ez, hogy képesek úgymond túlélni, s a maguk javára fordítani az ilyen találkozókat. Nem mellékesen végre mi helyezzük nyomás alá a Győrt. Meglátjuk, hogyan reagál a rivális a győzelmi kényszerre. Bízunk rohadtul a Kecskemétben, amennyiben megtréfálják Dudásékat, s mi a jövő héten nem kapunk ki Győrben, akkor gyakorlatilag zsebben van a bajnoki cím. Úgyhogy nincs más hátra, mint hátradőlve szorítani a győri lebőgés érdekében.

Keleten seregek gyülekeznek, hogy bevegyük az utolsó, még álló erődítményt, és biztosítsuk uralmunkat a Dunától keletre. A védők létszáma az elmúlt hetek vereségei során megcsappant, jelentős erősítés nem érkezett hozzájuk. Megtépázott csapatok várnak majd dicső seregeinkre, kik halálmegvető bátorsággal másszák majd meg a falakat és veszik be a várat. Zászlaink lobogását és hőseink küzdelmét akarjuk látni! Csak az ostromágyúkat ne felejtsük otthon...

A Pápa és a Siófok megrángatta, a Kaposvár pedig elvitte a balhét. Fordulók óta egy ilyen könnyed, kényelmes győzelemre ácsingóztunk, hát most megkaptuk. Bizonyos periódusokban kifejezetten magas színvonalon játszottunk, s mintaszerű gólokat vágtunk a kevés ellenállást kifejtő Rákóczinak, amely a játék képét tekintve még viszonylag olcsón megúszta feltámadásunkat. A meccs érdekessége, hogy Coulibaly hiányából előnyt kovácsoltunk, s azt is elmondjuk hogyan. Kondás Elemér taktikailag kifilézte az általában rendkívül szervezett Sisa-legénységet.

Egy olyan szerepet vállalok most, amely se nem kedves, se nem igazán népszerű. Osztani fogom az észt, mert a mai produkció annyira elkeserítő és dühítő volt, hogy nincs más választásom. A hibák és a rossz döntések is terítékre kerülnek, de most a célkeresztbe egy új és kivételes, valamint egyszeri, utólagos okoskodást teszünk. Ez most érzelem és nem józanság, annak most nincs itt helye. Megmondom a tuti frankót.

A Paks elleni mérkőzés mindig egy különös érzést kelt az emberben, hiszen nem lehet eldönteni, hogy ők most az erősebb, vagy a gyengébb csapatok között vannak. Ebből kiindulva,  a Paks egy középcsapat, csakhogy eddig ők maguk alkották a középmezőnyt. Tartják a nyolcadik helyet már hosszú fordulók óta. Rapszodikus teljesítményük arra enged következtetni, hogy a mai napon nem ízlelik meg a győzelem ízét.

Amikor megvertük a Vidit az ismerőseim azonnal gratulálni kezdtek az újabb bajnoki címhez. Amikor úgy reagáltam, hogy lassabban a testtel, akkor álszerénységgel vádoltak. Ám most már látható, sajnos nekem lett igazam. A Siófok elleni pontvesztéssel a bajnokság újra nyílt sisakossá vált. Saját magunk balfácánságainak köszönhetően a nyakunkon liheg a Pintér Attila által felturbózott Győr. A tavasz folyamán a hazai pályán mutatott játék egész egyszerűen értékelhetetlen, aminek okait villámgyorsan orvosolni szükséges, különben nem a vészjóslónak elkönyvelt idegenbeli erőltetett menet ássa meg a sírunkat, hanem a kötelezőnek titulált hazai győzelmek. Forralja az agyvizet az alsóházba tartozó - ráadásul húzóembereit nélkülöző - gárdák elleni bénázás.

A huszonharmadik fordulóban a Siófok vendégjátékát láthatjuk a Nagyerdőn. Amint a bíró lefújta az Újpest meccset, abban a pillanatban Siófok felől érkező sötét fellegek kezdtek gyülekezni a fejünk felett. Nehezebb mérkőzés lesz, mint ahogy a két csapat helyezése mutatja. Fájdalom leírni, de az elmúlt másfél évben nekünk a Balaton partiak ellen nem termett babér.

A beharangozót a következő mondattal zártuk: Rosszul játszani lehet, de lélektelenül soha. Akik rosszul játszottak - a többség -, lélektelenül is tették mindezt. Hiába a négy gólos hátrány, a lehetetlen küldetés, a tüzet, az akaratot, amely a profi játékost jellemzi, minden esetben meg kell mutatni a pályán. Az önérzetet és a becsületet kellett volna a mai kilencven percben megvédeni. Ez sajnos csak keveseknek sikerült.

Ma hatkor Ligakupa visszavágó a Kecskemét ellen. Veszítenivalónk nincsen. A nagy hátrány leveszi a terhet a vállunkról, csak lazán, az esélytelenek nyugalmával játszhatunk. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy flegma játékot produkáljunk, a pályán meg kell halni és mindent megtenni azért, hogy tiszta lelkiismerettel hagyhassuk el a játékteret. Emelt fővel kell elviselni, ha valaki jobb nálunk.

Ha visszagondolok a vasárnap délutánra, csak ez a két szó jut eszembe, amivel jellemezni tudom a csapat teljesítményét. E szakkifejezést még a Mortal Kombat c. klasszikus Sheng Sang nevű szereplőjétől tanultam, aki akkor használta ezt, amikor két küzdő fél közül az egyik hatalmas fölénnyel győzte le a másikat. Márpedig most - mondhatni végre - ez történt. Mint ahogy a Pápa ellen, most sem erre készültünk, ám ezúttal pozitív volt a csalódás. A pontokra a túlélés okán - igaz ez a csapatra és az edzőre egyaránt - talán az Újpestnek lett volna nagyobb szüksége, mégis azt mondhatjuk, hogy a lehető legjobbkor ütöttünk ki egy olyan ellenfelet, amely otthonában hagyományosan gyatrán szereplünk.

Vasárnap pályára lépünk a fővárosi lila-fehérek ellen Újpesten. Ez sosem jelent jót. Nincs esélyesebb és esélytelenebb, nekünk minden alkalommal egy hihetetlenül nehéz mérkőzés a mostani. Hiába a bajnoki veretlenség, a magabiztos játék a meccsek nagy részén, a Megyeri úton van valami, ami meggátolja a győzelmet. Talán a stadion színe teszi, vagy csak egész egyszerűen átok?

Mint ismeretes, szerdán Kecskeméten benyeltünk négy gombócot. Szépen egymás után, meg is akadtak a torkunkon. Ezzel a zakóval pedig végre valahára véget ért a veretlenségi széria, amelynek árnyéka gonosz tekintetét állandóan ránk szegezte. Teher volt, cipeltük, mint Krisztus a keresztet, és fájdalmas is volt. Görnyedtünk a súlya alatt. A kecskemétiek megszabadítottak a gonosztól, mondhatni kiűzték az ördögöt. Azonban felmerül egy kérdés a meccsel kapcsolatban, beáldoztuk a Ligakupát?

Mit lehet írni egy olyan találkozóról, amelyen nemhogy az egyébként is nyűglődő vendégcsapat, de még a listavezető hazaiak, sőt a játékvezető sem tudja eldönteni, mi a f*szt akar? Finoman szólva egyáltalán nem azt kaptuk, amit vártunk. Mint ahogy az a beharangozóból kiderült, valami gólkülönbségjavító, közönségszórakoztató, gálaszerű játékra számítottunk egy olyan csapat ellen, amely a forduló előtt csupán a Vasas szarakodásának köszönhette, hogy nem állt kieső helyen. Igazi verést utoljára még az ősszel, a Diósgyőr ellen láthattunk a fiúktól, így adott volt a lehetőség a parádéra egy karakterét vesztett együttes ellen, méghozzá hazai környezetben. Örömfoci helyett azonban csak ürömfoci jutott annak a pár ezer nézőnek, aki - munkanap lévén e szombat - kiért három órára a stadionba. Ugyan a mellékelt ábrával könnyedén összefoglalhatnánk mind a meccs történéseit, mind a fejünkben jelenleg kavargó gondolatokat, az alábbiakban mégis igyekszünk kivesézni a történéseket, és azok okait.